Bagoly

Ha színjelessel végzed a harmadik osztályt, jövő nyáron megkapod a rég áhított biciklit – ígérte apám a szeptemberi tanévkezdéskor. Ennél hatásosabb varázsigét akkor se találhatott volna ki, ha magánál Dandaló mesternél sajátította volna el a kuruzslás tudományát. Egész évben úgy tanultam, hogy karácsony táján anyám már aggódni kezdett.

– Ez a gyerek mostanában sehová se jár el. Örökké csak az irkái és könyvei fölé görnyedve tanul. Egészen lefogyott már ebben a fene nagy tanulásban – panaszolta apámnak.

– Te csak sose féltsed – nyugtatta apám. – Meglátod, bőven bepótolja majd a nyári szünidőben. Még meg is tetézi.

A temérdek tanulásnak meg is lett az eredménye. Jelesnél egyebet nagyítóval se találtak volna az év végi bizonyítványomban. Nem is késlekedtem, amint hazaértem, odaálltam atyám elé, és ünnepélyesen átadtam neki az ellenőrzőt. Sokáig nézte a kis könyvecskét, lapozgatta, s bár egy szót se szólt, láttam rajta, nagyon elérzékenyült a sok tízes láttán. A végén megköszörülte a torkát és kibökte:

– Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Kemény munkát végeztél, fiam, én is megtartom az ígéretem – mondta, azzal elballagott az udvar végében álló farakáshoz, ahonnan rövid szöszmötölés után ragyogó fekete kerékpárral tért vissza.

– Íme, a megígért bicikli, fiam. Kívánom, hogy teljék örömed benne – mondta, enyhén megbicsakló hangon.

– Köszönöm szépen – válaszoltam illendőképp, közben az én torkomat is megszorította valami sírásféle, de a lelkemből feltörő öröm gyorsan úrrá lett rajta.

Kitoltam az utcára a kerékpárt és nyeregbe pattantam. Azaz: csak pattantam volna, ha elérem a nyerget. De nem értem el, pedig egészen alacsonyra állította apám. Sebaj, vigasztaltam magam, pedálozni állva is lehet, azzal nekilódultam. Szélvészként száguldott az új bicikli, mígnem valaki elrikkantotta magát mögöttem.

– Nicsak! Milyen fájintos biciklid van, öcskös!

Ijedten néztem hátra, hát Bagoly állt frissen meszelt háza kapujában, s vígan lengette sapkáját.

– Most kaptam a szüleimtől – kanyarodtam vissza hozzá lihegve.

– Használd egészséggel, öcskös! – veregette meg a vállam. – Aztán vigyázz, nehogy kárt tegyél a gesztenyefákban, lámpaoszlopokban – tette hozzá némi kajánsággal.

Bagoly, akinek valódi nevét szándékosan nem árulom el, akkoriban már a negyvenes éveit taposta. Nem volt se túl alacsony, se túl magas, inkább olyan középtermő – ahogyan Szegvári néni nevezte az átlagos magasságú embereket. A Bagoly nevet susztertársai ragasztották rá, akikkel együtt görnyedt naphosszat a Széles utcai cipész-szövetkezet kaptafái fölött.

– Ha nem volna füled, Jóska, már rég megvakultál volna – heccelték napközben, majd munka után a Karácsony-kocsmában.

Fül tekintetében Bagolynak tényleg nem volt oka panaszra. A szükségesnél legalább két számmal nagyobb, elnyűtt, zsíros sapkáját is két füle tartotta. Azok híján a koszos tökfedő vélhetően a szájáig szaladt volna le, s akkor Bagoly tényleg semmit se látott volna a teremtett világ szépségeiből.

– Húszéves korában jóval kisebbek voltak a fülei, és nem is álltak ennyire szét – vette védelmébe apám, aki egyazon alakulatnál szolgált a háborúban Bagollyal. – Akkoriban egészen szemrevaló legény volt. Az idő azonban őt sem kímélte. A fülek nagyobbodása pedig a korral jár – tette hozzá magyarázólag.

Bár fülei tényleg lenyűgözően nagyok voltak, Bagoly mégsem a füleivel, hanem emberségével és önzetlen segítőkészségével vívta ki ismerősei rokonszenvét.

Örökké törte a fejét valamin. Hol fedett ganggal toldotta meg a szülői házat, hol az ablakokat, ajtókat cserélte újakra. Tehette, akkor már évek óta egymaga élt az Úri utcai portán.

Egyik télen például kényszerű tétlenségében azt találta ki, hogy filagóriát épít az udvarra, hogy nyári estéken legyen honnan hallgatnia a tücskök ciripelését. Össze is vásárolt annyi gerendát, deszkát, lécet, hogy azokból három filagória is bőven kitelt volna, aztán már csak a tavaszt leste, várta, hogy végre hozzáfoghasson régóta dédelgetett álma megvalósításához.

Akkoriban történt, hogy Kóhant bácsinak, a környék híres hentes-mészárosának kigyulladt a füstölője. Az öreg disznóvágáson volt. A tűzoltókat is a szomszédok riasztották, ám mire kiértek, akkorra már az összes kolbász, szalonna odalett, de még a fáskamra is, merthogy a lángok arra is átterjedtek. Az egészből csak egy füstölgő fekete kupac maradt.

Február közepét mutattak a naptárak, de a tél mintha akkorra tartogatta volna ereje legjavát, olyan jeges zimankót lehelt a világra, hogy a vonatsínek is megrepedtek tőle.

Az öreg Kóhant három napig a tűz után megmaradt deszka- és lécdarabokkal tüzelt, a negyedik nap aztán leakasztotta az eresz alól az öreg szánkót, elővette a nagy fejszét, keresett egy zsákot és elindult, hátha a város környéki erdők valamelyikében talál annyi tűzrevalót, amennyivel kihúzza tél végéig.

Ahogy bandukolt, az Úri utcán összetalálkozott Bagollyal.

– Hát maga hová indult, Kóhant bácsi, ebben a cudar időben?

– Fáért megyek, fiam. Tudod, leégett a fáskamrám, benne az összes tüzelőm, s lám, messze még a tavasz.

Bagoly egy szót se szólt, csak merőn bámult az öregre, közben mintha erősen törte volna a fejét valamin.

– Na az Isten legyen magával, Kóhant bácsi – emelte meg köszönésképp zsíros sapkája ellenzőjét, majd visszahúzta a szemére, és ment tovább.

Hogy sikerült-e tűzrevalót találnia az öregnek vagy sem, arról nincs tudomásom. Arról viszont igen, hogy másnap reggel nagy dörömbölés ébresztette fel reggeli álmából az öreg Kóhantot. Magára kapta bekecsét, fejébe nyomta a kucsmáját és ormótlan bakancsaiban kicsoszogott. Szélesre tárta a kaput, de a száját is legalább akkorára tátotta, mivel az utcán, élükön Bagollyal, legalább tucatnyi férfi toporgott.

– Hát ti mi jóban jártok? – kérdezte az öreg.

– Kérdezősködés helyett jobban tenné, ha beeresztene minket – szólt Bagoly –, akkor jövetelünk okát is hamarabb megtudja – tette hozzá.

– Akkor hát, kerüljetek beljebb, fiaim – tárta sarkig a kaput Kóhant bácsi, a férfiak meg egymás után betódultak. A sor végét egy lovas szánkó zárta megrakva mindenféle gerendákkal, deszkákkal.

– Mi készül itt, fiam? – méregette az öreg gyanakodva Baglyot.

– Majd kiderül a végén, Kóhant bácsi. Most inkább kínáljon meg minket abból a jófajta szilvapálinkából – kacsintott huncutul Bagoly.

– Hogyne kínálnálak, fiam, hisz azért van. Hát persze, hogy megkínállak – mondogatta az öreg és elindult a tornác irányába. Két perc múlva egy literes üveggel a kezében tért vissza. A zsebeiből előszedte a poharakat, aztán sorra színültig töltötte valamennyit.

– Isten éltesse, Kóhant bácsi – emelte magasba Bagoly a poharát. A tucatnyi férfi visszhangként ismételte utána.

– Most pedig, Kóhant bácsi, szépen menjen be a házba, aztán addig ki ne jöjjön, amíg nem hívjuk – karolt az idős hentesbe Bagoly. Fúrta a kíváncsiság az öreg oldalát, erősen fúrta, de nem mert ellene szegülni a parancsnak.

Amint bezárta maga mögött az ajtót, a férfiak sebtében lerakták a szánkóról a gerendákat, deszkákat, léceket és hozzáfogtak a munkához. Hatan csákányokkal, ásókkal nekiestek a földnek és méternyi mély, szabályos négyszög alakú gödröket ástak. A többiek mértek, rajzoltak, fűrészeltek, fúrtak, faragtak, kopácsoltak. Mire délben megkondultak a város harangjai, már a tetejét ácsolták a vadonatúj építménynek. Délután négy órára pedig már a füstölő is a helyén állt. A szánkó épp akkor tért vissza negyedik útjáról.

Végül összesöpörték a forgácsot, fűrészport, Bagoly pedig felment az öreghez.

– Na most már kijöhet – mosolygott sejtelmesen.

Kilépett Kóhant bácsi az ajtón, de nyomban gyökeret is vert a lába. Ott állt a gyönyörű fáskamra az udvar végében, szakasztott olyan, mint a leégett, csak épp sokkalta szebb. Vidáman integetett piros cserépfedele, de biz az öreg Kóhantnak könnyel futott tele a szeme.

– Mivel szolgáltam én rá erre a nagy jótéteményre, fiam? – fordult Bagoly felé.

– Az emberségivel, Kóhant bátyám – felelte Bagoly, de mintha az ő hangja is fátyolosabb lett volna a szokásosnál. – Jöjjön, nézze meg belülről is.

Ment, csoszogott az öreg, majd felbukott nagy igyekezetében. Amikor aztán kitárult a kamraajtó, már képtelen volt visszafogni könnyeit. Vágott fával volt színültig tele a kamra.

– Még innánk egy pohárkával, Kóhant bátyám, aztán indulunk is, mert mindjárt ránk sötétedik.

– Az egy pohárkából végül három lett, s már a csillagok is kigyúltak az égen, amikor az öreg bezárta a kaput Bagoly után, de a szemei még akkor is könnyesek voltak a meghatódottságtól.

Telt, múlt az idő, néhány héttel később az öreg csöngetett be Bagolyhoz.

– Miben segíthetek, Kóhant bácsi – kérdezte csodálkozva.

– Nem segítség végett jöttem most, fiam. Arra szeretnélek megkérni, hogy szombat este, te és a barátaid, tiszteljetek meg a jelenlétetekkel. Úgy hat óra tájban, ha alkalmas.

– Ott leszünk, Kóhant bácsi, és hálásan köszönjük – felelte Bagoly.

– Én köszönöm, fiam – nyújtotta kezét búcsúzóul az öreg.

Úgy is lett. Szombat este nagy murit tartottak az öreg Kóhantnál. Akik arra jártak, mesélték, hogy tucatnyi mesterember látogatta meg az öreg hentest. Volt közöttük ács, asztalos, kovács, és suszterből is legalább hat. Azt nem tudták, mit ünnepelt az öreg, valaminek azonban nagyon örülhetett, mert kilenc óra tájban már akkorákat rikoltott, hogy a környék összes kutyája vonyítani kezdett félelmében. Később aztán alábbhagyott a zenebona, de akkor már nem is a házból szűrődött ki, inkább úgy hangzott, hogy az égből száll alá, és annyira gyönyörű volt, mintha nem is férfiak, hanem mennybéli angyalok kórusa zengené – mesélte Bruncsák Imi, aki épp hazafelé tartott a munkából. S magát a házat is különös fény ragyogta körül, amilyet csak templomok oltárképein látni. De azt sem akármelyiken,  toldotta hozzá.

Azon a nyáron különösen szépen ciripeltek a tücskök. Lágyan, lélekmelengető finomsággal szólt a muzsikájuk. Mintha így akarták volna kárpótolni Baglyot azokért a gerendákért, deszkákért, lécekért, melyeket ugyan rég megálmodott filagóriája számára vásárolt, végül mégis Kóhant bácsi új fáskamrája épült meg belőlük. Mert a jóság ott kezdődik, mikor az ember észreveszi, mások is élnek rajta kívül a világban, s amit tesz, úgy teszi, hogy másokra is gondol, nem csak magára. A jó ember ösztönösen tudja, kapni mindig öröm, de adni sokkalta nagyobb.

Boldog város

A címbéli elnevezés szülővárosomra, Nagyváradra utal. Nem tőlem származik. A tatárdúlás után újjáépített települést elődeink nevezték el Boldog városnak (Felix Civitas), ez idővel Boldog Váradra módosult.

Néhány dolgot már elemista koromban is tudtam a városról, annál jobban ismertem összes átjáróházát, gyaloghídját és sikátorát, csupa olyan helyet, mely biztos menekülési esélyt jelentett a gyakran nyakunkba lihegő csőszök és rendőrök elől. A történelem és az építészet nem foglalkoztatott. Kizárólag az utca érdekelt, melyet életteremnek tekintettem. 

A hatvanas évek elején a helyi magyar nyelvű napilap, a Fáklya, minden szombaton megjelentetett egy fényképet valamelyik közismert épület egy-egy részletéről. Az olvasók a fotók alapján kellett kitalálják, melyik épülethez tartozik a bemutatott részlet. Mivel a nyertesek értékes jutalmakat kaptak, a váradiak kezdtek emelt fővel járni, hogy tüzetesebben szemügyre vehessék a városképi szempontból meghatározó jelentőségű épületeket.

Gyerekként nem olvastam újságot, egyébként sem érdekelt az egész. Az egymás mellett sorakozó szecessziós épületeknél sokkal izgalmasabb dolgok tartották lázban akkortájt örökké csapongó fantáziám. Atyámat azonban határozottan bosszantotta közönyöm, ezért egyik vasárnap reggelizés közben letette a kést és a villát, megköszörülte a torkát és felém fordulva így szólt:

– Mit tudsz, te, Váradról, fiam?

– Hogyhogy mit tudok – akadt torkomon a falat a meglepetéstől. – Hát hogy… Szent László király alapította, aki még hercegként gyakran járt ide vadászni. Aztán halála után, rávaló tekintettel egy csomó király ide temettette magát, többek között Luxemburgi Zsigmond német-római császár is.

– Mást tudsz-e?

– A tatárjárás Váradot se kímélte. Porig rombolták. A pusztítást bizonyos Rogériusz mester nevű kanonok írta meg, aki egy városközeli mocsárban vészelte át az eseményeket.

– Még valami?

– Azt hiszem, 1660-ban elfoglalták a törökök, akiknek egy asszony árulta el, hol lehet leereszteni a várat körülölelő sánc vizét…

– Ennyi?

– Az iskolában ennyit tanítottak.

– Hogy az iskola mennyit tanít, az legyen az ő baja – kezdett vészesen emelkedni a hangja. – Váradiként neked az a kötelességed, hogy mindent megtudj róla. Elvégre ez a hazád. Mert a hon mindig a szűkebb pátriával kezdődik, és a te szűkebb pátriád: Nagyvárad! Világos?!

– Világos – bólintottam.

– Akkor most öltözz fel rendesen, vidd magaddal ezt az újságot, és menj végig a Főutcán. Ha valamelyik épületen felfedezed a lefotózott részletet, hazajöhetsz. Ellenkező esetben ebédig ne is lássalak. Délután pedig folytatjuk a beszélgetést. Megértetted?

– Megértettem, apám – bólintottam ismét, jól nevelt gyerekhez illően.

Háborgó lélekkel ténferegtem a Főutcán, de hiába meresztettem a szemem, a fényképen megörökített részt egyik épületen sem sikerült felfedeznem. Iszonyú indulat dúlt a lelkemben. Apámat legszívesebben befalaztam volna valamelyik palota két ablaka közé, ahogy egykor Kőműves Kelemen tette szeretett feleségével.

Már rég elhallgattak a delet jelző harangok, mikor végre ráakadtam a keresett részletre a főutcai Moskovits-palota főhomlokzatán.

Elégedetten indultam hazafelé, útközben azonban még egyszer végignéztem az egymás mellett sorakozó épületeket. Kénytelen voltam elismerni, hogy egy merőben új világ tárult ki előttem.

Délután apám a templomokról tartott rövid összefoglalót. De beszélt a városban megfordult újságírókról, költőkről, írókról is.

Következő vasárnap már nem vártam meg az atyai felszólítást. Reggeli után hónom alá csaptam az előző napi újságot, elköszöntem szüleimtől és nekivágtam a felfedező útnak. A szünidő végére már minden arra érdemes épület legapróbb részletét ismertem. Kívülről fújtam az összes palota nevét. Mindegyikről tudtam, ki tervezte, kinek a megbízásából, mikor és milyen körülmények között épült. Önkéntes szorgalmi feladatként néhány kevésbé jelentős dolognak is utánanéztem. Így szereztem tudomást arról, hogy városalapító nagy királyunk szobra eredetileg a város főterét díszítette. Trianont követően száműzték a románok a székesegyház elé. Kiderítettem továbbá, hogy a Sas-palota tervezői – a megrendelők kérésére – az épület belső üzletsorait a milánói II. Viktor Emánuel passzázs mintájára alakították ki. Hogy Ady – aki rövid ideig az utcánkban is lakott – kedvenc tartózkodási helye, az Astoria kávéház volt, melyet akkoriban Emkének neveztek. Attól fogva egészen másképp viszonyultam szülővárosomhoz.

Huszonegy éves voltam, mikor behívtak katonának. Elutazásom előtti este végigjártam kedvenc helyszíneimet, végül a Szent László hídon állapodtam meg. Csak álltam és néztem a lábaim alatt hömpölygő vizet, közben arra gondoltam, hogy a folyó másnap ugyanúgy folyik majd, az autók, emberek ugyanúgy igyekeznek céljaik felé, de én akkor már nem leszek ott. És a váradiak közül ezt senki nem veszi észre. Ez volt a legszomorúbb az egészben. Akkor tudatosult bennem először, hogy csak átutazók vagyunk ezen a világon, mint Szinbád. Egészen magányos átutazók. Átballagunk az életen, bámészkodunk, nézelődünk, de emlékeinken és néhány fényképen kívül legfeljebb az elválás okozta fájdalmat vihetjük magunkkal.

Lugosra kerültem. Bár jóval kisebb volt, sok hasonlóságot mutatott szülővárosommal. A Temes folyó éppúgy vágta ketté, akár a Sebes-Körös Váradot, egyik-másik utcáján pedig kifejezetten otthon éreztem magam. Ezek a felfedezések némiképp enyhítették honvágyamat.

Szolgálati időm felénél tartottam, mikor egy gimnazista lánnyal kezdtem levelezni. Címére egy női folyóirat levelezési rovatában találtam. Rajta kívül még négy másik lánynak is írtam akkor. Mindannyian válaszoltak. Semmitmondó soraik alapján hármat közülük már az első körben kirostáltam. Két esélyes maradt: egy másodéves temesvári egyetemista, és az említett gimnazista lány. Újabb levélváltás után a gimnazista lányt választottam. Csak annyit tudtam róla, hogy Margittán él és érettségire készül. Harmadik vagy negyedik levelében kérte, küldjek egy fényképet magamról. Ő azonban nem viszonozta. Arra hivatkozott, hogy nem a külső fontos, hanem a lélek. Ráhagytam, ám valahányszor leveleit olvastam, megpróbáltam magam elé képzelni. Szeptember végén megérkeztek az újoncok. Sorba állítottam őket és végigkérdeztem mindnyájukat, honnan érkeztek. Volt köztük egy margittai fiú is.

– Tudod-e, hol van ez az utca? – kérdeztem tőle.

– Persze, hogy tudom, az a stadion utcája – vágta rá.

– És ilyen nevű lányt ismersz-e? – folytattam vallatását.

– Ismerem hát. Szemben lakik a futballpályával.

– Milyen?

– Gyönyörű! – tört ki az őszinte lelkesedés a fiúból. – Ő a legszebb lány a margittai líceumban.

Aznap este madarat lehetett fogatni velem.

De nemcsak szép volt, remekül is írt. Játékos könnyedséggel bánt a szavakkal.  Valószínűleg ez is ösztönzött abban, hogy megmutassam: én se vagyok elveszett ember.
És szorgalmasan írtam a leveleket. Kezdetben hetente háromszor, majd napi rendszerességgel. Első levelem négyoldalas volt, két héttel később már napi tizennégy-tizenhat oldalt írtam. Takarodó után birtokba vettem a századparancsnok irodáját, és hajnali egy-két óráig írtam irodalomról, zenéről, képzőművészetről, szülővárosomról, élményeimről, álmaimról, reményeimről.

A következő év júliusában leszereltem. Utolsó levelem már otthon adtam fel. Többé nem írtam annak a lánynak, leveleit azonban sokáig féltve őriztem.

Két évvel később váratlanul levelet kaptam tőle. Azt írta, Váradra jön, és szívesen találkozna velem. Szombat reggel nyolckor elsétál a házunk előtt, legyek a kapuban, ha látni szeretném.

Szombat reggel már jóval nyolc előtt az ablaknál leselkedtem. Vajon milyen lehet, találgattam. És pontban nyolckor megjelent az utca végén. Lassan jött, inkább sétált. Derékig érő, hosszú szőke haja volt, és valóban olyan szépnek tűnt, amilyennek a margittai újonc leírta. Becsuktam az ablakot és rohantam a kapuhoz. Kitártam, aztán csak álltam ott megbabonázottan, mert valami rejtélyes erő megbénított. Ő pedig csak jött, arcán szomorkás mosollyal, mint aki attól tart, csalódást okozott. Ellépegetett előttem, mintha ott se lettem volna. Valahogy összeszedtem magam és utána szóltam. Megállt, megfordult, aztán csak állt némán és nézett. A következő pillanatban már tárt karokkal repültem felé. Nem tudom, meddig álltunk összeölelkezve. Csak arra emlékszem, hogy miután kibontakoztunk egymás karjaiból, kézen fogtam, s már ragadtam is magammal, akár az éhes vad a prédáját. Húztam, szinte vonszoltam, hogy mielőbb megmutathassam neki mindazt, amiről olyan sokat írtam.  

A városnézést a Főutca szecessziós palotáival kezdtük. Azokkal az impozáns épületekkel, melyek alapján Váradot nemrég beválasztották Európa huszonhárom legszebb szecessziós városa közé. A Bémer térre érve megmutattam neki a színházat, és a hajdani híres kávéházakat. Közben folyvást beszéltem a város történetéről, híres személyiségeiről. A volt Szent László hídon kis időre megálltunk, hogy kedvére gyönyörködhessen a fákkal szegélyezett folyóban, a túlpartot uraló Sas-palotában és a városházában. Kalauzolásom a Holdas templomnál ért véget. A főtér egyik éttermében megebédeltünk, aztán még sokáig beszélgettünk a közeli parkban.

Úgy zúg a fejem, akár egy méhkas, mondta búcsúzáskor. Annyi információt zúdítottál rám, hogy egy hónapba telik, mire feldolgozom. Te boldog ember vagy, mert nagyon szereted a szülővárosod. Maradj meg ilyennek, mondta és puhán szájon csókolt. Többé nem találkoztunk.

Valóban nagyon szerettem a szülővárosom, néhány évvel később mégis hűtlenül elhagytam. Beleástam magam a munkába, nem volt időm hazajárni. Álmaimban azonban szinte mindig otthon vagyok. Csavargok a régi utcákon, melyeknek nyoma sincs már. A házakat lerombolták, a temetőket feldúlták, de a város, melyet neveztek már Pece-parti Párizsnak, a Holnap városának, Körös-parti metropolisnak, most is kitart. Ott dacol konok kitartással, viharral, jégesővel, hófúvással, emberi gonoszsággal. Mert bármilyen erős is a hatalom, némely dolgokkal szemben tehetetlen.

Tavaly egy tengeren túlra szakadt földimmel találkoztam, aki búcsúzáskor azt mondta: „Amerikában rájöttem egy nagy igazságra. Külföldön váradinak lenni nem dicsőség, de nem is megaláztatás. Egyszerűen sors. Sors, mint mindenütt a világban, ahol a ház nem jelent otthont, a föld nem jelent hazát. Mindenesetre az én hazám örökre Várad marad.”